Olyan sok minden foglalkoztat, persze mind a pici Nádjával kapcsolatos, de most jött egy újabb hullám, vajon jó anya leszek, tudni fogom mikor mit kell tenni, tényleg képes vagyok, leszek rá, most tényleg lecsapódott, hogy ez óriási, hihetetlenül nagy nagy, hatalmas felelősség. Miért pont én kaptam ezt a feladatot? –ez fordult meg a fejemben, a választ nem találom, de ennek kellett történnie, biztosan tudom, hogy változtam, lehiggadtam, türelmesebbé, kiegyensúlyozottabbá váltam, s ezt babának köszönhetem és az új szerepemnek, amire még csak készülök, néha egész jól megy már, de sokszor elöntenek ezek a kérdések, dilemmák, megválaszolhatatlan kérdések.
Mindent szeretnék átadni neki, s mindenből a legjobbat, s én egyedül képes leszek erre, óriási kérdés, tudom képesnek kell lennem, hinnem kell magamban, s babában, abban, hogy nem véletlenül kapjuk mi egymást, így kell egy kis családdá válnunk, de az biztos, hogy nagyon nagyon nehéz lesz. Félek, s bemerem vallani, hogy aggódok, most nem is olyan picit, hanem nagyon.
Hinni szeretnék abban, hogyha ösztönösen teszem a dolgokat nem lesz semmi baj, hagyni kell most már történni, az eseményeket, megélni az érzéseket, Nádja mozog s pörög bent a pocakban, és egyre közelebb az időpont, amikor végre megláthatom, s megölelhetem, a kisbabámat. Mosolygok, várom, és hiszek benne, hogy semmi sem véletlen, mi kellünk egymásnak, s ez így van, így lesz jó.
